1981 havas novemberében, Tapolcán hozott világra Édesanyám. Azzal szoktam viccelődni, hogy már akkor megjelölt a Sors, hogy lesz valami közöm a zenéhez… Ugyanis vérző füllel születtem. Császármetszéssel. S picit megszaladt a szike.

Tanulmányaimat már a fészkes fővárosban kezdtem, itt is lakom a városban, már több, mint húsz esztendeje.
Még általános iskola mellett kezdtem el gitáron játszani. Lusta dög voltam sajnos, pedig Török Tibor tanár úr igazán küzdött értem… Aztán négy év után letettem a hangszert. Leg- alábbis hivatalosan, mert titokban azért fejlesztgettem magam s meg- tanultam  fűrészelni az akkordokat. Kellett ez nekem a sok walzer és pastorale után. De ma már tudom, mit is jelent a klasszikus zene ismerete. Hálával tartozom szü- leimnek, amiért nem hagyták, hogy magam döntsek akkoriban. Lehet, hogy most nem játszanék a hangszeren. Bár, az ember csak felismeri egyszer a „Személyes Történetét”… Csak kérdés, hogy mikor.

A gimnáziumban, mikor már nem volt osztálytársam Dani – mivel előtte nyolc esztendőn át együtt koptattuk az iskolapadot – , nos, akkor jött az

ötlet, hogy kéne nekik a bandába egy basszusgitáros. Persze! Az is lettem hipp-hopp. Bár hangszerem még nem volt... A tudásomról szót sem ejtve. Majd megkaptam életem első basszusgitárát (amennyibe akkori- ban került, közel annyi most egy húr- készlet a jelenlegi hangszeremre) s elkezdtem pengetni a vastag hú- rokat. Így alakult meg az Adenoma zenekar, Golopencza Ádám dobossal, Torres Dániel gitárossal és jómagam- mal. Igyekeztünk lázadni, igazi tizenéves módjára... Majd, mikor már úgy éreztem, szánalmas, amit mű- velek, beiratkoztam újra zene- iskolába, immáron önszántamból. Szőke-Tasi Zoltán volt a tanárom.

Rengeteget tanultam tőle. Elsősor- ban azt, hogyan tisztelje egy basszusgitáros a zenét, mit és miért és mikor tegyen. Rengeteg alapot tanultam nála. Teljes szívemből saj- nálom, hogy ő már ezen sorokat nem olvashatja… S hogy nem érte meg az első általam basszusgitározott nagy- lemez kijövetelét. Mindent köszönök, Zoli! Később lett egy másik tanárom, Szász Sándor, aki mellett elszaladt a fantáziám, sok olyan dolgot tanul- hattam vele, amit mindig is sze- rettem volna. Nyitott volt az út többféle műfajra, stílusra. Szeret- tem. S hirtelen választanom kellett… Sopronba kerültem, hónom alá kaptam a hangszereim s elkezdtem egyetemi tanulmányaim. Melyek sok mindenről szóltak, sokat tanultam, sokat láttam, tapasztaltam, érez- tem, fogtam fel újra vagy először… Valami azonban ott nem érdekel senkit: történetesen, hogy miért rohangáltam gitárral a hátamon a vonatot várva, vagy azzal megér- kezve a Leghűségesebb Városba. Volt egy tervem. Edzeni sokat, ugyanis szerelmese vagyok a capoeirának is, világot látni, „picit” új életet kezdeni. Elhatározásom nem ismert félelmet és marasztalást. Mígnem Dani barátom egy este, mikor kikísért a vonatra a Keleti pályaudvaron, beszélgetett velem egy órácskát. Megkért, hogy ne menjek most Portugáliába… Ugyanis szeretné, ha vele játszanék a zene- karban, amit épp most verbuvál össze. Volt egy tervem. De volt egy régi álmom… S ez egyszer nem én futottam az Álom után, hanem az Álom kért meg engem személyesen, hogy ugyan, higgyem már el, hogy Ő, bizony Ő áll előttem. Köszönöm Istenem! Matyival addig a napig egyszer találkoztam, a két ütőst, Pogeszt és Szabit nem is ismertem. De már az első alkalommal, mikor együtt zenéltünk, szavak nélkül értettük egymást s éreztem, hogy ez a társaság azért jött létre, hogy megmutathassuk, mi lakozik szí- vünkben, lelkünkben. Nos, igen

Köszönöm Nektek, srácok! Köszönöm Veni Styx! Hogy mi az én „Személyes Történetem” valójában? Ahhoz még nem vagyok elég bölcs. De ahhoz, hogy felismerjem s mára biztosan tudjam: ez a zenekar, ez a nagylemez, ezek az emberek, akik a barátaimmá váltak, része kellett legyen ennek a bizonyos Történet- nek… Ahhoz csak annyira kell bölcs- nek lenni, amennyire jelenleg el- mondhatom magamról. Szóval alig…..